Korábban úgy éltem, hogy mindig zsizsgett a sok tennivaló bennem. Egyik a másik után, egy kacifántos futószalagközpontban. Csak érkeztek a kibontandó dobozok, én csak fogtam meg egyiket a másik után. Alig végeztem az elsővel, már jött is a másik. Közben a légzésem is átalakult. Nem vettem mély levegőket, csak apró, felszíneseket. Az izmaimat mindig feszítettem kicsit, és folyton mozgásban voltam. 

Most úgy látszik előttem az élet, mint egy ünnepély. Ahogy bármilyen rendezvényen, vannak unalmas, nehezen átgördülő részei, és vannak olyanok is, amelyek emelkedettségükkel, örömükkel sejtetik azt a nagy pillanatot, amely az egész ünnepélyt meghatározza, létre hívta és élteti. Így hatja, lengi át az egész időt a vége, a cél. Most vasárnap az igazi nap, és az apró mindennapi örömök a Lélek lehelete. 

Ő bízik benne, hogy képesek vagyunk azokra a dolgokra, amelyekre a hétköznapi tapasztalataink szerint nem vagyunk képesek. 

Ilyen, aki igazán szeret.

- Az ember csak keresi, keresi a másikat. 

- És ha megtalálta? Akkor mit csinál?

- Tovább keresi.

- De hát ez akkor nem is keresés.

- Nem hát.

- Akkor mi?

- Pontosan! – mondta a mester és megcsókolta felesége kezét.

"Ez életem fő műve." - gondoljuk, hogy ezt mondjuk majd életünk végén, egyszer, valamikor. És gondolunk egy tárgyra, egy tettre, de legjobb esetben is egy közösségre, egy gyermekre.

Pedig életünk fő műve a szeretetünk. Viszonyunk vagy iszonyunk a szeretethez. Mások szeretetéhez és legfőképp a magunkéhoz. Nem is az, hogy egyre szebben és tökéletesebben szeressünk. Mert az versenyfutás lenne az élő Istennel. Hanem hogy egyáltalán szeressünk. Szeressünk mindig. Valamit, valakit, csinálni, menni, létezni. Élni.

Életünk fő műve a szeretetünk. Mert halálunk előtt egy órácskával visszatekintünk azokra a dolgokra, tettekre, melyek "fő művünkként" tartunk számon. És persze - hogyne lenne - igazunk van. De mi lesz utána? Halálunk után egy órával mire látunk majd rá, és mi lesz az, amit "fő művünknek" mondunk?

Tettünk-e valamit a földön? Szerettünk-e? Halkan vagy hangosan? Égbekiáltón vagy földre révedőn? Szerettünk-e a csendben, a zajban, az izgalmas bábjáték közben vagy a monotonitásban? Titkon vagy nyíltan? Hangyányit vagy elemésztőn? Őszintén vagy kendőzve? Hatalomittasan vagy félszegül?

Szerettünk-e valaha? Úgy, mint a kiserkenő vér. Aki magát adja. Teljesen.

"Minden jó dolog a részletekben való elveszéssel kezdődik."

Ha hajlékony vagyok az Istenre, akkor szívesen állok rendelkezésre, szívesen segítek a nagy bevásárló-szatyrot cipelőknek, rámosolygok a mogorvákra, figyelek, nem egy idős ember száll-e le utánam a villamosról, és egy segítő kéz jól jön-e. Ha hajlékony vagyok Istenre, hajlékony vagyok az emberekre. Könnyen beleegyezem, legyen úgy, ahogy te szeretnéd, békülékeny vagyok és mindenkit jó szemmel nézek. A veszekedést öleléssel zárom és próbálok senkit meg nem bántani.

Ha nem vagyok hajlékony, akkor török, mint a kirakatüveg, ha bevágják, és még többször, ropogok és recsegek, mint mikor tapodnak rajta. Egy ártatlan járókelő, egy gyerek, aki csak játszani akar, én meg csak keservesen csikorgok talpa alatt. Közben kicsit rettegek, nehogy valaki elcsússzon, és belém akarjon kapaszkodni, mert bizony jól felvágom szilánkjaimmal bőrét, ami védi, hogy tehetetlen áldozatként buggyan elő vére.

 A reggeli torna és esti nyújtás fontos, hogy hajlékony maradjak és még jobban az legyek. Reggel a forgalmas napra, este a magányos éjszakára készít fel. A gyakorlatok egyszerűek, de változatosak. Csendből és szavakból állnak.

Nem vagyok olyan hajlékony általában, mint szeretnék. De azt mondják, ez egy iskola, ahol egymástól is tanulunk. Ezért van egy nagy reményem, hogy egymást támogatva, végül majd szépen ráhajolhatunk a keresztre.

Csak úgy, mint mindenki más, a szememre vethetted volna, hogy mennyi pénzt elszórtam. Hogy oda minden, ami a jövőmet biztosította volna. Magamét és a családomét. De én persze nem családra gondoltam akkor - vethetted volna a szememre.

 A szememre vethetted volna, de nem tetted. Hogy elszórtam a tisztaságom az úton. Legnagyobb kincsem. Becsületem, tisztességem a sárba vetettem. Langyos érintésekért, megcsalt ölelésekért.

 A szememre vethetted volna, de nem tetted, hogy minden szavad nekem falrahányt borsó volt. Hogy minden tanításod, segítséged megtagadtam. Mondhattad volna, most jövök, most, hogy megéheztem? Ez a jussom, a nincstelen éhség. Mondhattad volna. De egy szóval sem mondtad.

 A szememre vethetted volna, hogy nem volt célom, mint tisztességes emberhez méltó és életem értékes idejét a semmire pazaroltam. De nem tetted.

Hagyhattad volna, hogy évekig szenvedjem tetteim következményét koldus kondásodként, de nem tetted.

Hagyhattad volna, hogy sose lássak vidámságot, szeretetet, mert ami jár, az jár.

Hagyhattad volna, hogy lábadhoz borulva alázat legyek az emberek és állatok szemében. De nem tetted.

Szememre vethetted volna, de nem tetted.

Hanem elém jöttél, megöleltél, megcsókoltál és azt mondtad, feltámadt a fiam! Aztán hízott borjút vágattál és táncba hívtál még aznap este.

 Hogy tehetted ezt meg? Hogy lehetsz?

Mi van, ha az utolsó ítélet valójában egy beszélgetés egy végtelenül tiszta lénnyel? Csak egy beszélgetés, semmi több. De mindannyiunknak volt már része akár nagyon kellemetlen beszélgetésekben, ebben biztos vagyok.

Tegyük fel: leülünk egy asztalhoz, talán egy pohár víz, vagy egy utolsó vacsorát elkölteni. Szemben velünk Ő. Egészen emberi, Jézus a neve. Kezén a sebek nyomai látszanak. Itt azért kicsit megdöbbenünk. Ő enni hív minket, együtt elkölteni ezt a vacsorát. Közben kérdezget az életünkről. Természetes, nem lehet őt becsapni, mert az ember szívébe lát, de nem is jut valahogy az embernek eszébe ennél az asztalnál a csalás.

Elbeszéljünk neki életünk kínjait, kínzó fájdalmait. Ő olyannyira figyelmesen hallgat, hogy a szívszorító részeknél – néha még olyannál is, amit nem is gondolnánk olyan súlyosnak, mert a mi szívünk már megkérgesedett kissé a világi életben – könnycseppek jelennek meg a szeme szegletében. És néha még lassan és türelmesen, amilyen Ő, végig is csorognak arcán. Lepottyannak szakállas álláról a fehér asztalterítőre. Odanézel. Vörösbor? Nem... Vértócsák lesznek. Apró foltocskák az Úr fehér terítőjén. Oltárterítőjén.

Két nagy gerenda került elém. Gyönyörű darabok. Persze nem a vágás és a gyalulás, hisz gyalulva nem volt, látszik, hogy egy-két szálka itt nem számít. Nyers még az anyag, durva a megmunkálás.

Egyik élén kis kéreg-darabot pillantok meg. Épp csak tartja magát a háncs vékony szálain. Tartja magát, egy egészen vékony kis leheletnyi hajszálon, de ahogy fogják, veszik, ledobják a gerendát, csak nem szakad le. Erősebb az a vele bánó emberi kezeknél. Vajon látja-e még valaki rajtam kívül most e kis kéregdarab szenvedésének jelenetét? Emlékeztet ez engem valamire. Igen. Az inak a bárányok hátsó lábán, amikor áldozatnak készítik. Az is olyan kis vékony a nagy állathoz képest. És mégis, az egész állatot megtartja, ha ráfüggesztik.

A kéreg alja pirosas-narancsszínű. Egészen mintha átvérzett volna, ahogy gyötörték.
És valóban... egy cseppet pillanatok meg rajta. Anyám könnycseppje ilyen. Szép, mint a hajnal. Gyanta. Sötét mézszínű nedű. Önmagában egy csoda! Milyen gyönyörű anyag! Sötét arany, mint a lenyugvó nap által alulról megfestett felhők. Csak az fényteltebb, világosabb. De ez a gyantacsepp, ez nem. Ez most egy sötét óra. Bár ne lenne ilyen sötét. Érzem a tekinteteket a hátamon. Egynémely gyengéd, mások szúrnak, jobban, mint a szögek. És egészen a szívemig.

Milyen fa is lehet? Nem látom messziről. De innen is kirajzolódik ritka erezete.
Milyen szép, friss, széles pászták! Mint nyáron az aranysárga aratók és erdők sávjai, ahogy a domboldalakon egymást váltják. Messze zengő énekszó, délidőben pihenés az árnyékban. Ebéd, lepénykenyér, kovásztalan és mellé híg bor. A cserépkupákat körbeadják a sarlótól elgémberedett kezek. Egészen úgy, mint tegnap este.

De sokszor láttam ezt a mintázatot apám műhelyében! De sokat fogta kérges tenyerébe, vizsgálta, aztán kiválasztott egy elég sűrű darabot, átadta nekem, hogy kidolgozzam az elnagyolt anyagot, hogy aztán olajjal megkenve ülőhely legyen a zsinagógában, vagy faragott láda a gazdagabbaknak.

Erezetei ahogy kanyarognak előttem, anyám haja jut eszembe, ahogy reggelente fésüli. A fésűvel, amit én faragtam neki. Persze nem ilyen anyagból, jó illatú olajfából. Anyám. Hamvas bőrén idővel ráncok játszottak, egyre mélyebbre süllyedve bennük a sötét árnyék. Egy pár éve még megfakult hamvassága most olyan lett, mint a fenyő törzsén a kéreg. Emésztette az idő, ez az idő. Ráncai erősek és mélyek, mint az eke nyoma.

De mi az? Egy csomó! Úgy kerülik meg a szálak, ahogy erdei patak a követ kerülgeti - jobbról, balról.  Pajtásaimmal és testvéreimmel mennyit játszottam gyerekkoromban mellette. Már kora reggel kiszaladtunk megnézni erdei kunyhónkat, amit magunk építettünk. Fülemben most is a madárcsicsergés, ami csiklandón ölelt körül bennünket. Mintha most is oly tisztán hallanám. De nem madárcsicsergés ez most, asszonyok sírása. Ezt a gerendát, meglehet, a patak mellől vágták ki.

Fenyő. Aleppói fenyő. Gyantás illata megcsapta az orromat. De túl messze volt, csak a kábultság játszott velem, meg a fémes íz a számban.

Két gerenda. Jobbra látom a szemem sarkában, ahogy összeácsolják. Én két kedves gerendám. Átölelem, megcsókolom. Az egész világ bennetek van. Nehezek vagytok, mint a világ súlya. Micsoda szerep jutott nektek! Most már simuljatok ti is könnyedén vállamra, hogy magammal vihesselek titeket, mert rajtatok leheli ki lelkét az Emberfia.

Kép: ironwoodmills.com