"Mint ahogy Jézus szeret, te is szeretsz bennünket, Mária, s beleegyezel abba, hogy értünk távol kerülj tőle."

és

"Anyám, a te édes gyermeked úgy akarja: te légy a példaképe annak a léleknek, aki a hit éjszakájában keresi Őt."

s előtte:

"Megértem, Szeplőtelen Szűz, hogy lelked kedvesebb az Úrnak, mint isteni otthona..."

és még:

"(Ékesszóló hallgatásod) egy olyan lélek nagyságáról és mindenreképes-voltáról beszél, aki segítségét egyedül a Mennyből várja..."

Kis Teréz: Ezért szeretlek, Mária   

Van egy olyan állapot, amiről a hívő ember nem szívesen mesél. Nem szívesen osztja meg másokkal, hisz általában adni akar. És a hiány megosztását nem tekinti adásnak, a hiányt nem tekinti valóságnak. Hogy talán bizonyos szempontból mégis az lehet, és hogy fontos az őszinte bevallása, most gondoljuk meg.

 Távol érezzük magunkat Istentől, vagy Istent tőlünk. Gondoljuk meg, milyen állapotban lehetett a Szűzanya, amikor a 12 éves Jézus eltűnt három napra.

És most gondoljuk meg, milyen állapotban volt a szent három személy egyike, amikor távol volt a többitől 33 évre.

"Szomjúhozom!" "Adj innom! "

Ugye kapar már? Mi ez a szomj? Milyen száraz és vigasztalan lehetett Mária lelke, amíg a kis Jézust kereste? És milyen száraz lehetett az Isten, a Fiú szíve, amíg Atyja dicsőségét kereste itt, a földön. "Meddig leszek még köztetek?" - kiált fel. És mennyire várta, vágyta, szomjazta az emberek szeretetét. "Adj innom." "Én vagyok az, aki előtted állok." "Kit keresel?" "Péter, szeretsz engem?" Hogy miért? Mert kezdettől fogva az Ő képére teremtettünk.

Barsi atya azt mondta, minden árt az ember lelkének, ami ezt a szomjúságot elaltatja, és minden használ, ami elősegíti.       

Na most akkor hol a mi boldogságunk?

A szavak csak körülírni tudnak. De egy vadvízi patakon evezve nagyon jól jön egy-két minél pontosabb helymegjelölés a vízesések, veszélyek megjelölésével.

Imádkozzatok! Az imádság a legfontosabb.

Hogy most akkor mormoljak el szavakat egymás után? Minek.

Nem ezt kérik a papok, de már nem tudják jobban körülírni. Mert a belsőben történhet átalakulás, de a szavak a külső várban várakoznak, amíg nem húzzák föl a bentiek azt az ólomnehézségű függőhidat.

"A csönd megölésével az ember Istent gyilkolja meg. De ki segítene az embernek, hogy el tudjon hallgatni? Folyton szól a mobiltelefonja, az ujjai és az elméje állandóan üzenetek küldésével van elfoglalva... Az imádság megízlelése valószínűleg korunk első csatája. A legkegyetlenebb zajok helyőrségeibe besorolt ember vajon képes még visszatérni a csöndhöz? A csönd látszólag halott. Isten mindig segít újra felfedezni."

Ott áll Tamás apostol Jézus a Krisztus előtt.

És látja, nézi  hogy ő Isten.

Ránézek a kezemre: az én kezemnek is Jézus keze a mintája.

Bocsánatkérésünk azt jelenti, hogy azzal, aki elkövette azt a rosszat, nem akarunk azonosulni. Lehet, hogy elkövettük, de tiszta szívünkből - amellyel most, hogy a szorongatás vagy más egyéb, amely vétkünkben elvette igazi látásunkat, igazán szabad akaratunkat, elmúlt - tiszta szívünkből nem követnénk el. Megvetjük azt, aki ezt bennünk elkövette, és nem szeretnénk vele közösségben élni. Ezért kérjük a másikat: Bocsáss meg nekem, azaz tekints rám úgy, hogy én az vagyok, aki ezt nem követném el. Bár én voltam, én tettem, mégis el akarom hagyni, le akarom győzni azt magamban, meg akarok szabadulni attól, aki ilyet tett, mondott, gondolt, így viselkedett.

Ha valaki bocsánatot kér, de nem gondolja és fogadja erősen, hogy többet nem szeretne ilyen lenni, megbocsátó magával szemben, hát miért is várja akárkitől, hogy ő bocsásson meg neki, hisz ő már bocsánatkérés előtt is megbocsátott saját magának. Aki így gondolkodik, az a veszély fenyegeti, hogy téved, ellentmond magának, nem ismeri meg az igazi bocsánatot és annak az újnak a kifejlődését lekorlátozza magában, akit ezzel behívna, így a változást, saját maga fejlődését megakadályozza.

Aki viszont tiszta szívből kér társától bocsánatot, még ha meg sem bocsátanak neki, övé a fejlődés és a változás lehetősége.

Az igazi istenfélő megfogadja a tanácsot, amit az Isten mond: "Ne féljetek!"

Arra kell rájönnünk, hogy választhatunk az öröm és a fájdalmas szenvedés között. A csiga módjára beburkolózás és a széttárt karokkal örvendezés között. Szabadságunk van rá!

Hisz azt csinálunk, amit akarunk.

Mások mimagunk okozta boldogságán örvendezni.

A mai ember el van altatva a környező világ zajával. A kék fejléces posztokkal, ahol valami biztosan mindig történik. Elfelejtettünk unatkozni. Pedig az unalom az egy folyó, amibe ha beleállunk, belemerülünk, ha merjük vállalni az ezzel járó kellemetlen érzéseket, a víz kidob minket a túlparton. Oda, ahol az alkotások születnek. Ahol elménk élénk alkotókészsége felragyog, ahol már nincsenek kétségek, mit is kell és mit is lehet tennünk.

A másik nagy tévedés, hogy azt hisszük, és a szerint cselekszünk, mintha az Isten tőlünk teljesen független lenne, és kegyelmét is tőlünk, tetteinktől függetlenül osztaná. Pedig tudjuk, ő nem erőszakos, kopogtat, de nem töri be az ajtót. Mindig először Ő kopogtat, mi csak kinyitjuk az ajtót. De hiába kopogtat, ha nem nyitjuk ki.

Az első, hogy minden rajtunk, csak rajtunk múlik.

A csend lakik az emberben, még ha az ember nem is a csendben lakik.

De ahhoz, hogy ezt a csendes lakást észre vegyük, csendben is kell lakni.