Mi van, ha az utolsó ítélet valójában egy beszélgetés egy végtelenül tiszta lénnyel? Csak egy beszélgetés, semmi több. De mindannyiunknak volt már része akár nagyon kellemetlen beszélgetésekben, ebben biztos vagyok.

Tegyük fel: leülünk egy asztalhoz, talán egy pohár víz, vagy egy utolsó vacsorát elkölteni. Szemben velünk Ő. Egészen emberi, Jézus a neve. Kezén a sebek nyomai látszanak. Itt azért kicsit megdöbbenünk. Ő enni hív minket, együtt elkölteni ezt a vacsorát. Közben kérdezget az életünkről. Természetes, nem lehet őt becsapni, mert az ember szívébe lát, de nem is jut valahogy az embernek eszébe ennél az asztalnál a csalás.

Elbeszéljünk neki életünk kínjait, kínzó fájdalmait. Ő olyannyira figyelmesen hallgat, hogy a szívszorító részeknél – néha még olyannál is, amit nem is gondolnánk olyan súlyosnak, mert a mi szívünk már megkérgesedett kissé a világi életben – könnycseppek jelennek meg a szeme szegletében. És néha még lassan és türelmesen, amilyen Ő, végig is csorognak arcán. Lepottyannak szakállas álláról a fehér asztalterítőre. Odanézel. Vörösbor? Nem... Vértócsák lesznek. Apró foltocskák az Úr fehér terítőjén. Oltárterítőjén.