"Ez életem fő műve." - gondoljuk, hogy ezt mondjuk majd életünk végén, egyszer, valamikor. És gondolunk egy tárgyra, egy tettre, de legjobb esetben is egy közösségre, egy gyermekre.

Pedig életünk fő műve a szeretetünk. Viszonyunk vagy iszonyunk a szeretethez. Mások szeretetéhez és legfőképp a magunkéhoz. Nem is az, hogy egyre szebben és tökéletesebben szeressünk. Mert az versenyfutás lenne az élő Istennel. Hanem hogy egyáltalán szeressünk. Szeressünk mindig. Valamit, valakit, csinálni, menni, létezni. Élni.

Életünk fő műve a szeretetünk. Mert halálunk előtt egy órácskával visszatekintünk azokra a dolgokra, tettekre, melyek "fő művünkként" tartunk számon. És persze - hogyne lenne - igazunk van. De mi lesz utána? Halálunk után egy órával mire látunk majd rá, és mi lesz az, amit "fő művünknek" mondunk?

Tettünk-e valamit a földön? Szerettünk-e? Halkan vagy hangosan? Égbekiáltón vagy földre révedőn? Szerettünk-e a csendben, a zajban, az izgalmas bábjáték közben vagy a monotonitásban? Titkon vagy nyíltan? Hangyányit vagy elemésztőn? Őszintén vagy kendőzve? Hatalomittasan vagy félszegül?

Szerettünk-e valaha? Úgy, mint a kiserkenő vér. Aki magát adja. Teljesen.