Két nagy gerenda került elém. Gyönyörű darabok. Persze nem a vágás és a gyalulás, hisz gyalulva nem volt, látszik, hogy egy-két szálka itt nem számít. Nyers még az anyag, durva a megmunkálás.

Egyik élén kis kéreg-darabot pillantok meg. Épp csak tartja magát a háncs vékony szálain. Tartja magát, egy egészen vékony kis leheletnyi hajszálon, de ahogy fogják, veszik, ledobják a gerendát, csak nem szakad le. Erősebb az a vele bánó emberi kezeknél. Vajon látja-e még valaki rajtam kívül most e kis kéregdarab szenvedésének jelenetét? Emlékeztet ez engem valamire. Igen. Az inak a bárányok hátsó lábán, amikor áldozatnak készítik. Az is olyan kis vékony a nagy állathoz képest. És mégis, az egész állatot megtartja, ha ráfüggesztik.

A kéreg alja pirosas-narancsszínű. Egészen mintha átvérzett volna, ahogy gyötörték.
És valóban... egy cseppet pillanatok meg rajta. Anyám könnycseppje ilyen. Szép, mint a hajnal. Gyanta. Sötét mézszínű nedű. Önmagában egy csoda! Milyen gyönyörű anyag! Sötét arany, mint a lenyugvó nap által alulról megfestett felhők. Csak az fényteltebb, világosabb. De ez a gyantacsepp, ez nem. Ez most egy sötét óra. Bár ne lenne ilyen sötét. Érzem a tekinteteket a hátamon. Egynémely gyengéd, mások szúrnak, jobban, mint a szögek. És egészen a szívemig.

Milyen fa is lehet? Nem látom messziről. De innen is kirajzolódik ritka erezete.
Milyen szép, friss, széles pászták! Mint nyáron az aranysárga aratók és erdők sávjai, ahogy a domboldalakon egymást váltják. Messze zengő énekszó, délidőben pihenés az árnyékban. Ebéd, lepénykenyér, kovásztalan és mellé híg bor. A cserépkupákat körbeadják a sarlótól elgémberedett kezek. Egészen úgy, mint tegnap este.

De sokszor láttam ezt a mintázatot apám műhelyében! De sokat fogta kérges tenyerébe, vizsgálta, aztán kiválasztott egy elég sűrű darabot, átadta nekem, hogy kidolgozzam az elnagyolt anyagot, hogy aztán olajjal megkenve ülőhely legyen a zsinagógában, vagy faragott láda a gazdagabbaknak.

Erezetei ahogy kanyarognak előttem, anyám haja jut eszembe, ahogy reggelente fésüli. A fésűvel, amit én faragtam neki. Persze nem ilyen anyagból, jó illatú olajfából. Anyám. Hamvas bőrén idővel ráncok játszottak, egyre mélyebbre süllyedve bennük a sötét árnyék. Egy pár éve még megfakult hamvassága most olyan lett, mint a fenyő törzsén a kéreg. Emésztette az idő, ez az idő. Ráncai erősek és mélyek, mint az eke nyoma.

De mi az? Egy csomó! Úgy kerülik meg a szálak, ahogy erdei patak a követ kerülgeti - jobbról, balról.  Pajtásaimmal és testvéreimmel mennyit játszottam gyerekkoromban mellette. Már kora reggel kiszaladtunk megnézni erdei kunyhónkat, amit magunk építettünk. Fülemben most is a madárcsicsergés, ami csiklandón ölelt körül bennünket. Mintha most is oly tisztán hallanám. De nem madárcsicsergés ez most, asszonyok sírása. Ezt a gerendát, meglehet, a patak mellől vágták ki.

Fenyő. Aleppói fenyő. Gyantás illata megcsapta az orromat. De túl messze volt, csak a kábultság játszott velem, meg a fémes íz a számban.

Két gerenda. Jobbra látom a szemem sarkában, ahogy összeácsolják. Én két kedves gerendám. Átölelem, megcsókolom. Az egész világ bennetek van. Nehezek vagytok, mint a világ súlya. Micsoda szerep jutott nektek! Most már simuljatok ti is könnyedén vállamra, hogy magammal vihesselek titeket, mert rajtatok leheli ki lelkét az Emberfia.

Kép: ironwoodmills.com