Furcsa egy társaság volt. Bohémok - jutott eszembe egy gyerekkoromban látott színházi előadás a szülővárosomból. Vagy még inkább szürrealizmus. Igen. A hőn áhított. Sur és realis. Sur~ épp a sub~ ellentettje. Nem alulról felfelé, hanem felülről lefelé történő mozgás. Ez előbbit mindig ismerjük, értjük. Szinte várjuk. De ez utóbbi mindig meglepetés. Váratlan. Mint a vicc. Mi a vicc? Vicc az, ami váratlanul ér: nem gondolnád, hogy ebből a helyzetből azt is ki lehet hozni. Nem jutna eszedbe. Más dimenzióból érkezik.

Egy andalító délután egy étterem teraszán. Körben a hegyek. "A legjobb bor!" - a legjobból - "A legjobb kor!" - a legjobbkor. Legalábbis a magamfajta emberek bármikor beleálmodnák magukat szívbaj nélkül egy ilyen délutánba. A Disznókő alatt, a poharak körül, a szél sugarak között; ülünk. Lotti két lábát kinyújtva keresztezi, de ha még ez sem lenne elég, időről időre a levegőbe is lendíti mindkettőt, miközben hátra-hátradől, ahogy a hintaszék engedi. Egy zsebtükröt vett elő nemrégiben a kis táskájából. Zsebtükör-effektus. A zsebtükörben az egész világ látszik. Kicsiben. Vagyis egy az egyben, teljes valósággal, de elég egy részét néznem, hogy ismerjem az egészet. Egy egészen kis vetítővászon. És "bármerre forgathatom, mindent látok" - mondja Lotti, kezében tartva a kis tükröt, minden fordulást követve teljes testével, keresztezett lábastól, mindenestől. Majd egyszer csak valami eszébe jut...

Megfordítja a tükröt, testével még mindig követi a mozgást, mint valami távcső... így magunkat látjuk benne. Micsoda fordulat. Erre nem számítottunk. Ugyanis ezt, azért ezt... "Ezt mi igazán nem akartuk, hölgyem. Mi magát egészen szívesen nézegetjük, de kérem, ez olyan kellemetlen! Fordítsa már vissza azt a tükröt! Inkább magából legyen kettő, de hagyjon nekünk békét!" "Dehát uraim! Ezt nem gondolhatják igazán komolyan! - Lotti most halálosan komoly, szemöldöke még mintha egy hajszálnyi haragtól enyhe remegést is játszana - Ez teljesen fair-telenség. Szertelen fair-telenség! Egyenlőtlenség. Belegondoltak már valaha? : - kis hatásszünetet tart, előre dől teljes testével, mindenkin végigjáratva most már igazán inkább egyre szúrósabb, mint kedves szemét - Amikor magukkal vagyok, én viszont mindig magukat látom. - Kis szünet. - Botrányos! - Hátára dől a karosszékben, és mintha az éghez beszélne, folytatja: és nekem nincs olyan zsebtükröm, amivel magukat eltüntethetném. A zsebtükröt forgatom. Rendben. Én ennyit tudok. Másodlagos vetítés. Én döntöm el, ki mit lát éppen benne. (Teszem hozzá: Egészen addig, amíg belenéznek.) De az elsődleges művet eltüntetni nincs lehetőségem, hatalmam. De megmondom őszintén, kedvem sem!" - az utolsó mondatra mindenki megkönnyebbül. Hisz akkor mégiscsak szeret minket. Akkor olyan rosszak nem lehetünk. De ahogy körbenézek, mindenkinek arcán épp azt látom, amit minden bizonnyal én sem tudok elfedni az enyémről, hiába is próbálkozom. Hogy azért ez a kis ördög igazán elgondolkodtatott. Bűntudatszerű érzés. De vegyes valami büszkeséggel. Olyasmi mint a felelősségérzet. Én is számítok. Nem bújhat tehát egyetlen ember sem az éjszakába. Nincs árnyék, ami egészen elfedhetne egy lelket.