Hát hogy mondhatnám el bárkinek is, hogy olyan, mintha járnám az utcákat, jobb karom mint egy erősen sebesült vagy éppen beteg, Valaki nyakán átvetem, és szálkás nyakába, - szakadt? Talán véres is... - gallérjába kapaszkodom. Mint aki elesett, és most sánta, de a fájdalomtól nem is emlékszik már a bukásra, és annak a Másiknak a szorítása miatt mindent elfelejt. Mert az meleg, nagyon jó, meleg. De azért még sánta, még mindig bicegne, ha elengedné azt az Istenadta - ? - akkor köszönöm! - véres gallért. Talán sokan kapaszkodtak belé, talán még most is kapaszkodnak... De hogy bírja! Pedig bírja. És bírja. Érzem. Pedig Ő is gyenge, mert Ő sem hatalmas. Hanem kicsiny... Talán épp mert olyan vézna, elbír engem, épp engem, bénán, sántán.

Ha ez, az egymásba kapaszkodás nem lenne, én élni sem tudnék. És a legjobb, hogy néha-néha, nagyon ritkán, talán mintha egy kicsit, egy-egy pillanatban, hosszabban vagy rövidebben, de azt érzem, mintha, én hordoznám Őt.