Jót tenni szükséges, de a tudás, hogy jót teszek, megmérgezi a cselekedetet.

Mindenki tudja ezt, aki ismeri: „Ne tudja a jobb kezed, mit tesz a bal” s hogy „haszontalan szolga vagyok csupán, mert megtettem, ami a kötelességem”.

 Hogy tegyem úgy a jót, hogy közben ez nincs szándékomban? Hogy kerüljem el a direkt automatizmus-gondolkodás terhét? Hogy ne üdvpontokat keresve szerezzek mégis üdvösséget a mennyben?

 Mindent el kell engedni. Elengedni a rosszakaratot, de vele együtt a jóakaratot is, elengedni a kényelmet és vele együtt a kényelmetlenséget is. Elengedni a semmittevést és vele együtt a hősködést is. Elengedni a profán, világi életet és vele együtt a mennyei, szent, boldog életet is.

 Mert akkor csendben maradhatunk végre, és meghallgatjuk, nem hogy mi mivé akarunk válni, hanem hogy az Atya mit akar formálni általunk, rajtunk keresztül.

 Simone Weilnél (Jegyzetfüzet: 38.o.) pontosabban ezt senki nem fejtette ki. Ő a belső szükségszerűséget hangsúlyozza. Amikor nem céllal, hanem elkerülhetetlen belső indítékkal teszem.

 „…Általában rossz kifejezésmód azt mondani: Istenért. Az Isten szót nem használhatjuk „dativusban”. Nem Istenért kell a felebarátunkhoz fordulnunk, hanem úgy jó, ha Istentől kényszerítve fordulunk hozzá, ahogyan az íjásztól kilőtt nyíl a célba talál.”

 Ha a motiváció a jótettre nem éri el a belső szükségszerűséget, egy vámos melletti farizeus hozzáállást segíthet elő.

A farizeus és a vámos.

⁹Az elbizakodottaknak, akik meg voltak róla győződve, hogy igazak, s a többieket megvetették, ezt a példabeszédet mondta: ¹⁰„Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos.¹¹A farizeus odaállt előre, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. ¹²Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok. – ¹³A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! – ¹⁴Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.” (Lk 18, 9-14)

 Ezért nem érdemes keresni semmit e földön, csak az égieket. Mert bármit akarok machinálni, az egy síkon marad, míg a felfelé élés miatt a belső szükség állapotát el nem éri. És ha van értéke a jótettnek, még magasabb az értéke Isten keresésének. Mert az első parancsolat Isten, és „csak” a második a felebarát szeretete.

 Semmivel sem hasztalanabb az égnek egy néma szerzetes imádságos napjainak csendje, mint egy szegénygondozó szorgos, megfáradt kézerei.