- Persze, mert e nélkül az Isten-dolog nélkül nem tudott normális életet élni. - suttogta félhangosan egy őszülő, egyesek szerint festett fekete hajú, középkorú úr. És amikor ezt az ún. "Isten-dolgot" említette... - csak ő tudta így mondani - valami jól kigyakorolt modorossághoz hasonló kis lefittyedés volt megfigyelhető szájának bal szegletében - Nem az élethez, a halálhoz kell bátorság. Aki az életét nem tudja egy normális mederben élni, mit kezd az a halállal, kérem? - szemei feketén csillogtak. És... valami naiv lelkességet tükrözött egész lénye. És némi gyengeséget, talán a halál szemével való farkasnézésben edzett bizalmat adó fénytörést sugárzott szeme. De csak azok számára, akik értik az ilyen embert, és nem arra figyelnek, amit az ember mond, hanem amit elhallgat.
- Frusztrált volt mindig valahogy. Nyugtalan volt folyton. Mindigis látszott, már születésétől fogva, hogy... Hogy is mondjam... Persze csak jót vagy semmit... - a cipőorrától kért segítséget, amely hűséges kutyaként sandított vissza rá - a leghűségesebb társam - gondolta, és ettől némi könnyed bátorságot kapott a mondat befejezéséhez - ... szerencsétlen.
Az elhangzottak közben magamban kissé hátradőltem. Már nem azért, hogy feljebbvalónak éreztem volna magam. Csak épp magamat akartam háttérbe szorítani, hogy jobban lássak, tisztábban értsem, amit valójában mond.
99 igaz jutott eszembe és 1 megtért bűnös. Meg angyalok, aranyfehér, vakítón örömteli ruhájukban, ahogy körbeugrálják azt az egyet.
Nem szóltam. Hosszan. Nem tudtam mit mondhatnék. Végül csak akkor szólaltam meg, először bátortalanul, de mondanivalóm végére bizonyosságszerű nyitott könnyedséggel, mikor már biztosan fölösleges volt.
- Utolsóból első? Talán nem ama "kedves kis" vágy elkerülése az, amit mi az ún. normális életnek tűztünk ki célul?
- Hogyan? Ezt most mire mondja?
- Csak azokra, amiket az előbb felvetett.
-.Ja... Miről is volt szó?
- Biztosan eszébe jut majd. Mennem kell. Meghívásom van a torra. - exkuzáltam gyorsan magam, hisz úgy éreztem, a vita, ami eztán jönne, egyikünknek sem lenne sem ínyére, sem hasznára.
- Ah, értem. Minden jót!
- Viszlát!
[Kép: Derkovits Gyula: Temetés, 1930]
