Az élet olyan, mint egy tajtékot verő folyó. A felszínt veszem észre, és benne észrevétlen is megfulladok.

 A mély viszont csendes és sötét. Ott semmi sincsen. Itt minden szónak, minden kis rezdülésnek léte van. Az emberek mozdulatai e csendes térben szándékuk nélkül is kimértek.

 Aki e csendbe lesüllyedt, engedte magát lehúzni, boldog. Nem ő méri ki, de a leereszkedés merészségében „bennefoglalt jutalmául” figyelheti e kimérést.

 Ez a kimérés pedig maga a szeretet.