Ma, itt Európában, hogy mindent olyan végtelenül kényelmessé és villámgyorssá varázsoltunk, elvesztettük az időt a várakozásra. A csendre, a türelem próbatételeire, a várakozó izgalomra. Mindent rögtön és hatékonyan megkapunk.

Az állattartóknak javasolják, hogy a ketrecekbe a hörcsögöknek úgy rakják be az élelmet, hogy meg kelljen küzdeniük érte.

Az embereknél kitalálták a bürokráciát. Szükséges, de valahogy mégis ott van a feleslegesség érzete. És minél elvontabb részét szolgálja is ki az ember, annál feleslegesebbnek tűnik. Kell a bürokrácia, de az emberi kapcsolatok annál jobban kellenének az embernek. Miért ne lehetne lecserélni...

"Minek rejtették ezt az ételt ebbe bele... Semmi értelme... E nélkül is nyugodtan berakhatták volna... Láttam, hogy direkt nehezítették meg a dolgom... Aztán most szenvedhetek a kiszedésével... Ha tudnák, mennyi időmbe telik kikaparni! Ennyi értelmetlen, elfecsérelt óra!"

A valódi küzdelmeket álküzdelmekkel cseréltük fel. Nem lenne könnyebb az sem. De ha az ember túl ki van szolgálva, de arra a magasabb célra még nem lát rá, amivel az ő iránta való szolgálatot öncélúságából kifordíthatná, akkor belső, lelki világában csapódik ki a kiszolgáltság. Lustaság, egoizmus, méltatlankodás, depresszió.

 Persze, a küzdőbb szelleműek keresnek más embereket, akikre a saját szolgálatukkal átfordíthatják azt a végtelen áldozatot, amit őérte hoznak. Ez jobb. Jobb, mint depresszióval hajolni a végtelen szakadéka fölé.

 És ami a legjobb, az Isten dicséretére használni. Az előző mellett.

 Ezért és nem másért kaptuk mi jólétünket itt, Európában. Bár ne felejtenénk el soha!