Mindig is azt gondoltam, hogy van egy normálszint, amin megszületünk, amin lebegünk, míg élünk. És innen ha felfelé, az égi boldogság felé akarunk elindulni, azt nem lehet a tükörszimmetrikus mélység elhanyagolásával. A horizontot csak tágítva lehet elhagyni, meghaladni. Amennyit haladunk fel, épp annyit kell le is érzékelnünk. És csak annyit haladhatunk fel, amennyit lefelé is bejártunk. Legalább részesedés által. Nem kell megkóstolnunk a bűnt, hogy érezzük az illatukon, milyenek is lehetnek. De a mélyrepülést vagy az ízeken vagy az illatokon, vagy saját bőrünkön, vagy barátaink és felebarátaink bőrén át meg kell élnünk.

 Csak tükörszimmetrikus elmozdulás létezik. Ez a jó hír. Ezért nem kell tartani semmi szenvedéstől, semmiféle mélységtől. De semmifélétől. Még a nihil fosztogató szűkösségétől sem. Minden csak a mélyrepülést segíti, és ezáltal egy dobbantó, egy szimmetriavektor az égbe. A szűkösség párja a bővelkedés, a szomorúságé az elégedettség, a félelemé a bátorság.

 „Csak az bátor, aki fél, aki nem fél, az csupán vakmerő.”

 Csak az boldog, aki szomorú is, mert aki nem szomorú, az csupán elkényeztetett.

 Csak az bővelkedik, aki szűkölködik, mert aki nem szűkölködik, az nehézkes.

 /Simone Weil : Jegyzetfüzet, 27. o./