Csak úgy, mint mindenki más, a szememre vethetted volna, hogy mennyi pénzt elszórtam. Hogy oda minden, ami a jövőmet biztosította volna. Magamét és a családomét. De én persze nem családra gondoltam akkor - vethetted volna a szememre.

 A szememre vethetted volna, de nem tetted. Hogy elszórtam a tisztaságom az úton. Legnagyobb kincsem. Becsületem, tisztességem a sárba vetettem. Langyos érintésekért, megcsalt ölelésekért.

 A szememre vethetted volna, de nem tetted, hogy minden szavad nekem falrahányt borsó volt. Hogy minden tanításod, segítséged megtagadtam. Mondhattad volna, most jövök, most, hogy megéheztem? Ez a jussom, a nincstelen éhség. Mondhattad volna. De egy szóval sem mondtad.

 A szememre vethetted volna, hogy nem volt célom, mint tisztességes emberhez méltó és életem értékes idejét a semmire pazaroltam. De nem tetted.

Hagyhattad volna, hogy évekig szenvedjem tetteim következményét koldus kondásodként, de nem tetted.

Hagyhattad volna, hogy sose lássak vidámságot, szeretetet, mert ami jár, az jár.

Hagyhattad volna, hogy lábadhoz borulva alázat legyek az emberek és állatok szemében. De nem tetted.

Szememre vethetted volna, de nem tetted.

Hanem elém jöttél, megöleltél, megcsókoltál és azt mondtad, feltámadt a fiam! Aztán hízott borjút vágattál és táncba hívtál még aznap este.

 Hogy tehetted ezt meg? Hogy lehetsz?