Igen nagy munka lesz mindazokat az igazgyöngyöket összegyűjteni, amiket ezeken az előadásokon „szórtak az embernek”. Erre nem is vállalkoznék, több év munkájának végeredménye egy kiadott könyv lesz, ahogy volt az ezelőtti Jézus-ima konferenciákról. Abban a kiadványban azonban bizonyára nem esik majd szó a rendezvény hangulatáról, ezért erről szeretnék, mint egy, az egészet egybefogó nagy „lélek”-zetvételről, egy-két szót szólni, hogy ez a rétege is megmaradjon az utókornak.

Talán az elején együtt elénekelt egyszerű ima tette, talán egyszerűen az emberek odaadása, amivel ide érkeztek, vagy a szervező szerzetesek fiatalos derűje, amely fel-fel csillant minden konferálásnál… Nem tudom. De az egész rendezvény valami derűs böjti (csak hogy félreértés ne essék!) mámorban úszott. Az előadók egyike sem jött ki a mikrofon mögül úgy, hogy legalább egyszer meg ne nevettette volna a közönséget. Pedig a téma nagyon is mély volt, és ennek ellenére valóságosságát, természetességét erősítette meg és emelte ki az a derű, amitől oly könnyedén fel tudott kacagni bármely pillanatban a hallgatóság.

Ezen a lelki lakomán volt aztán minden: édes (mint Mirjam nővér valami földöntúli örömtől és békétől csillogó szavai: "neved mint kiöntött olaj"), sós (az evangélium és az ősatyák tapasztalatai, kik a világ sója), savanyú („az ima gyümölcsét sose az imában keressük, hanem keressük az imán kívül”), de még keserű is ("ha valaki ezen az úton elindul, nem biztos, hogy boldogabb lesz, de meg fog tapasztalni valami mélységet, például nagypénteket").

Beszélni róla, persze, beszélni! … Hát gyakorolni kell! - ahogy a bevezető szavakban elhangzott. Hát menjünk, gyakoroljuk! De mégis tudjuk, jó róla beszélni is, hogy a feltöltött éléskamrából gazdagon főzhessünk. És jó tudni, hogy kell egy lelkiatya, aki segít, hogy nem, az ima nem önelemzés, hogy az imára jó rákészülni legalább egy fél órával, hogy az ima belépés Isten Országába, és nem csak Jézushoz, de Jézussal együtt imádkozunk, hogy a csend alapvető emberi higiénia, hogy valójában folyamatosan imádkozunk, de csak ritkán ébredünk rá… stb. (Ez volt a „a következő kötet tartalmából...”)

És igen, valahogy visszakereshetően még most is mind ott vagyunk a végén felcsendülő bizánci ének végtelen erőterében. Ott imádkozunk szavak nélküli imával, emberies tudatlanságban a mély hangok biztos talaján ülve, és a magas hangok árnyékában hűsölve, ahová az égető „világ”-napról behúzódtunk.

És jó volt nekünk ott lenni. Köszönjük, nem fogunk beszélni róla, nem azért, mert nem szabadna, hanem mert tudjuk már, nem minden mondható el, és megtanultuk azt is, néha a csend többet mond minden szónál. De csendünkkel igyekszünk mindent, de mindent, a tőlünk telhető leghitelesebben átadni. Mindenkinek.

Hála és köszönet az összes előadónak - akik eljöttek nekünk gyöngyöket szórni - és minden szervezőnek, segítőnek, akik a hálót feszítették, hogy benne maradjunk.