Létezik egy csendesen csordogáló világ alatti folyam. Olyanféle, mint a szél, ott folyik, ahol akar, nem látható, nem hallható, csak a hű(s)ségét lehet egyszer-kétszer érezni, ha lágyan megsimogatják hullámai a kézfejünket.

Éljük életünket – "Mert hát fölépítjük a házainkat, felneveljük a gyerekeinket, learatjuk a búzát…” – és észrevétlen, vagy készakarva, körülfoly minket ez a patak.

Ha már nem szokásként veszi magára az ember a kereszténységet, hanem utólag, élő anyagból szőtt köntösként, akkor ebben az „öltözési folyamatban” komoly fordulópontot jelent a vasárnapi nap megszentelésének következetes megtartása. Eleinte nehézkes is lehet. Ugyan, miért is megyek misére? Miért is álljak meg e napon, hiszen oly sok mindent csinálnék… Reménykedő boci-szemekkel néz rám a megannyi tennivaló, mi végre álljak nekik ellent? Annyi dolog van, hát most még akkor templomba is menjek el vasárnap? Töltsek ott egy „hasztalan” órát? Persze, felnagyítom, de sokszor igaz, hogy nagyító alatt könnyebben észrevesszük a megbúvó aránytalanságokat.

„Tegnap az a rész volt az evangéliumból, amiben az hangzik el, ne nyugtalankodjunk. Rájöttem, milyen fontos is ez. Úgyhogy most próbálok nyugodt lenni mindenkor.” – hangzik el egy hétfői ebéd utáni sétán a napsütésben. (Ugye, a hűs simogatás…)

Aztán egyszer csak jön egy fordulópont, és „magával sodor az ár”. Hogy már nem a mise miatt érzem, hogy kiesik az az egy óra az életemből, hanem éppen fordítva: ha nem megyek el, nem veszek részt a vasárnapi folyamban. Amiről utána egész héten folyik a szó, de méginkább fordítva, minden szót, minden tettet, mindent ez a vasárnapi folyam fest ki, színez át, foly körül. Mindenki, aki megszentelte a vasárnapját misével, az ennek a vasárnapi folyamnak „erőterében” él egész héten, amit ott hallott, látott, adott és kapott. Átmosta a folyam, és elő-elő csillan egy-egy szóból, egy-egy utalásból, egy-egy emberi hozzáállásból.

És én nem akarok lemaradni. És ezért indul a „Vasárnapi folyam”-rovat itt is. Hogy senki ne maradjon le, aki nem akar.

Persze, a legjobb, ha a parton állók is belépnek, hogy együtt mossunk térdig vízben, énekelve, a napsütésben.

Kép: Daniel Ridgway Knight (1839-1924)